Ez "nagyon jó"!!! Az RTL Klub Házon kívül műsorában arról volt szó, ami mindig felháborít! Az adózásról, az illetékről, és azokról a pénzügyi dolgokról, amik nem szerepelnek általában az emberek adóbevallásában. Hihetetlen, hogy 150.000 Ft-os értéket meghaladó ajándék után illetéket kell fizetni (igen, ezt már régóta tudom, de a mai napig bosszant), és igen, az adóbevallásban be kell vallani. Szépen zárták a riportot: bármilyen apró dolgot észrevehetnek az adóellenőrök, még az orvosnak adott hálapénzt is...

Vallatás, inkvizíció, gusztustalanság – így meséltek az adóhivatali vagyonvizsgálatról a Házon kívülnek azok, akik már átestek rajta. Az ellenőrök elkérik még a régi éttermi számlákat is, megnézik a pontgyűjtő kártyákat, és az életünk minden titkára kíváncsiak lehetnek. Mindehhez pedig elég lehet egy névtelen levél is egy rosszindulatú ismerőstől. Összeszedtük, mi miatt figyelhet fel ránk az adóhivatal, és mennyire túrnak bele a pénzügyeinkbe.

Az irodában - többek között - ilyen terveket is szövögetünk:

Ferenciek tere - majd egyszer...
Az info-pont Üveges Péter formatervező elképzelése










Hihetetlen dolgok történnek a technika világában, és úgy tűnik, nagyon felgyorsultak az események az utóbbi néhány évtizedben.
Néhány éve még elképzelhetetlen volt az, hogy mobiltelefonja legyen mindenkinek. Sőt, az sms-értesítést már akkor megkapom a vásárlásról, amikor még alá sem írtam a bizonylatot. Egy pillanat alatt - akár interneten, akár sms-ben - lekérhető minden információ, akár bankszámláról, akár menetrendről, vagy műsorinformációról...
Szinte felfoghatatlan, hogy mennyi lehetőség van még, amiről még nem is tudunk.

Úgy néz ki, talán lassan minden a helyére kerül... Fontos, hogy a hibás döntések eredményei ne érjenek célt! Remélem így lesz! Én szorítok...!
(Előzmény: lásd. Vajon szabed-e minden esetben "igen"-t mondani?)

A munkahelyen töltött napjaim kötelező eleme ez a '78-ban készült felvétel, legalább napi egyszer...

Végre az egyik ismerősöm is hazaért az egy hónapig tartó útjáról, Indiából - remélem hamarosan élménybeszámolót tart; bőven van miről, hisz állítólag készült vagy 3.000 kép... :)

Hibáztam, mint bárki más...

Hétvégén megfáztam, ma folyt az orrom és a szemem is égett... Ígyhát nem voltam a top-on, és elkövettem egy "hatalmas" hibát... Tudom, szoktam hibázni - hisz mindenki szokott. Nincs is probléma azzal, ha valaki leszid azért, mert rosszat tettem és nem pont úgy cselekedtem, mint ahogy kellett volna... De ha belátja valaki a hibáját, akkor jobb lenne, ha az adott illető szemébe mondaná és nem a többi embernek ecsetelné, hogy milyen durván tette szóvá, hogy a másik fél nem cselekedett tökéletesen...
Ha belátjuk a hibánkat, akkor azt legjobb azzal a személlyel tisztázni, aki szereplője volt az eseménynek.

Végre úgy lehetek itthon, hogy nem kell foglalkoznom semmiféle tanulnivalóval... Nem gyötör a lelkiismeret, hogy ma még nem csináltam semmit... Bár ez nem is igaz, készítettem valami ebédet, egész jó volt...
Nem tudom meddig tart még ez a napsütés, de jó lenne, ha már nem jönne vissza a latyakos, hideg tél. Nagyon vonzódom a napsütéshez, le sem tagadhatnám, hogy a napfény városában születtem - ahol a középületek mindegyike napfénysárga.

A Groovehouse énekesnőjének '95-ben készült néhány felvételét nézegettem... Furcsa dolog a sors, és hihetetlen dolgokat művel...

Furcsa dolgok jutnak néha eszembe... Talán túl sokat jár az agyam? Lehet, ott a gond, hogy nőből vagyok, hisz mi - bizonyítottan - mindent túlbonyolítunk...

Vajon szabed-e minden esetben "igen"-t mondani?

Egy kedves barát elmondása alapján eszembe jutó gondolatok következnek:
Vajon szabad-e egy házasságba úgy belemenni, hogy a már együtt töltött évek alatt sem voltunk boldogok? Ha már megfogalmazódott magunkban, hogy mi az, ami rossz, és miért nem volna szabad tovább folytatni a kapcsolatot...
Persze, nőként, a harmadik x környékén már sokan várják "azt" a kérdést... De lehet, hogy nem is olyan fontos mennyire jó az a kapcsolat, amiben már benne vagyunk, mert 30 évesen úgysem lehet mást találni? Nem hiszem, hogy szabad ilyet mondania bárkinek is: boldog vagyok, mert a pasi, akivel iksz éve együtt vagyok megkérte a kezem, tudom, hogy nem olyan jó vele, de lassan már kellene egy gyerek is az életembe... stb. Úgy gondolom ez a hozzáállás a lehető legrosszab, ha egy házasságról van szó.
A házasságba csak úgy lehet és szabad belemenni, ha minden rendben van és érezni lehet hogy egy egész életre szól!!!

Mikor kéri már meg a kezem? - egy újabb gondolatébresztő cikk

Nyáron szinte az összes barátnőnk elkelt, minden hétvégén esküvőre voltunk hivatalosak. Elmúltak az ünnepek, megannyi romantikus lehetőség a lánykérésre, mégsem hangzott el az a bűvös kérdés. De vajon meddig érdemes várni?

Kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltek már pár éve, minden klappol. Az összeköltözésen is túl békésen tengetitek közös hétköznapjaitokat, munka, hétvégi séták, kirándulások, közös nyaralás, közös barátok. A célok is közösek, tán már ki is mondtátok őket. Pár év múlva vidékre kellene költözni, gyerekből kettő lenne jó, és igen, te vagy az, akitől, akivel mindezt szeretném. Elmúlt a szülinapod, a tengerparti nyaralás, a karácsony – ki tudja, hányadik –, de a nagy kérdés valahogy mégis várat még magára. A kellemes várakozásból előbb egy kis düh kerekedik, majd az idő múlásával átcsap elégedetlenségbe.

Részlet a Nők Lapja Cafe fórumából: „Vannak esetek, amikor a két fél elbeszél (vagy éppen hogy nem beszél) egymás mellett. A férfi nem nősül, mert neki ez (valamiért, tök mindegy, miért) nem fontos – de a nőnek igen! A nő pedig bedurcul, kombinál, szidja a pasit – tök felesleges energiapazarlás, ahelyett, hogy egyszer érthetően elmondaná, hogy »nekem ez nagyon fontos«. De ez általában bármilyen problémával kapcsolatban igaz.”

Ilyen helyzetben érthető talán, hogy egy kis bizonytalanság mindig motoz a nőben. Hogy a férfiban mi motoz, azt talán sosem tudjuk meg.

És miért pont a nőben?

Miért él rólunk az a kép, hogy nekünk áhított a „-né”-lét? Muszáj, hogy királykisasszonynak érezzük magunkat legalább egyetlen napra? Enélkül nem teljes az életünk?

„Rengeteg választ kaptál, hogy a házasság felesleges. De könyörgöm, a nők hogy merjenek gyereket szülni csak úgy! Egy nőnek azért olyan fontos például az anyagi biztonság, mert szüksége van egy fészekre, ahová szülhet, mert akkor nem tud dolgozni, amikor kisgyerekei vannak.”

Nézzük talán máshonnan a kérdést. Ha csak a biológiára támaszkodunk, nekünk, nőknek kódolt az élet továbbörökítése. Régi közhely már, hogy míg a nő azt az alfahímet keresi, aki mellett megállapodhat és biztos alapot teremt majd a fészekrakáshoz, addig a férfi dolga a világban magvainak minél szélesebb körű szétszórása, „sokasodjatok, szaporodjatok” alapon. No most. Ha a közhellyel megvolnánk, menjünk tovább. Húszas éveink végén, a harmincasok elején a biológiai óránk – bárhogy is tiltakoznánk, van ilyen – egyre erősebben jelzi, hogy bizony egészséges utódot kellene világra hoznunk. Ahhoz pedig biztonság kell. Nemcsak amolyan félbiztonság, kimondatlan konszenzus, hanem bizonyosság, véglegesítés. Abból a fajtából, amikor azt is tudjuk, hogy a hőn áhított utódot, utódokat fel is tudjuk nevelni. Ez így lecsupaszítva távol áll a romantikus rózsaszín eszményképtől, de feltehetjük, hogy így van. Talán ezért sürgetőbb és egyértelműbb számunkra a házasság, még akkor is, ha a házasság intézménye egyre inkább bukni látszik.

És ebben a helyzetben mi van akkor, ha az alfahím is megvan, a biztonság is megvan, a közös jövő is megvan, mégsem hangzik el, amire vágyunk? Van-e bármilyen lélektani határ arra vonatkozóan, hogy meddig érdemes várni?

„Mert a férfiak éretlenebbek és egyben kényelmesek is, az idő múlása velünk, nőkkel mostohább, mint a férfiakkal.”

Kényelmesség, bizonytalanság vagy elutasítás?

Ha a férfi kényelmes, megfelel neki ez az állapot az idők végezetéig, és akkor sajnos a keserű valóság az, hogy valószínűleg az élet más területein is hajlamos halogatni a felelősségvállalást. Ha közös jövőről, gyerekről ábrándozunk, érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogyan viselkedik egy ilyen társ egyéb szituációkban. Lehet, hogy a fantáziálásunkból nem kerül ki győztesen.

„Én azt hiszem, hogy egy férfi azért nem kéri meg egy nő kezét, mert nem akarja megkérni.”

Ha úgy döntünk, hogy tiszta vizet öntünk a pohárba, és életünk párja gond nélkül hagyja, hogy kisétáljunk az ajtón, akkor ismét nem vesztettünk sokat.

Ha bizonytalan, akkor szintén nem árt feltenni a kérdést, hogy vajon mi vagyunk számára az igazi igazi, vagy még vár egy nálunk még igazibb megoldásra. Indulásból másodiknak lenni nem valami fényes alap hosszú távon. Persze egy kis bizonytalanságért nem kell leírnunk alfahímünket, ezeket természetesen mindig az adott szituációk döntik el. Inkább az a fontos, hogy ne egy általunk kigondolt lányregényt nézzünk a saját kapcsolatunk helyett, hanem próbáljunk szembenézni a valósággal.

„Sokféle eset létezik. Van olyan, hogy a férfinak jó házasság nélkül, de ha a kedvese elmondja neki, hogy ezt szeretné, és neki ez fontos, akkor örömmel elveszi, mert tényleg szereti őt, és vele akar lenni. Van olyan, hogy egy férfiban már érik a gondolat, csak bizonytalan, és fél a visszautasítástól. És igen, van olyan is, hogy azért nem kérdezi meg, mert ő azt nem akarja, egyáltalán nem… de jobb, ha mindez kiderül.”

Megesik az is, hogy már a gyerekkérdés is szóba jön, a pár férfi tagja mégsem szánja rá magát az elhatározásra. Bármennyire is fájdalmas, ha hosszú évek óta élünk egy kapcsolatban, és bennünk már megfogalmazódott a vágy, a partner mégsem mozdul, érdemes egyértelműen rákérdezni. Lehet, hogy kiderül, nem minden úgy van, ahogy mi látni, képzelni szeretnénk. Lehet, hogy a párunk nem feltétlenül gondolja azt, hogy mi vagyunk az az egyetlen nő, akivel le szeretné élni az életét vidám gyerekkacajjal megspékelve. Bár a szembesítés fájdalmas, hosszú távon lehet, hogy mégis magunknak teszünk jót, ha tisztázzuk a helyzetet, és nem pazaroljuk tovább energiáinkat egy számunkra nem megfelelő kapcsolatban.

„Persze, sunyítanak ezek a férfiemberek szívesen, addig sem borul a bili. Ha egy nő konkrétan rákérdez, hogy na, akkor egy időpontot kérek, hogy mikorra varrassam meg a menyasszonyi ruhát, akkor gyakran kiderül, hogy soha. Sok nő azért nem kérdez rá konkrétan, mert fél a konkrét, egyértelmű választól. Hiszen erre két dolgot léphet: jó, hát akkor nem lesz esküvőnk, és minden megy tovább, ahogy eddig. Ezzel azért minősíti magát a kapcsolatban. Vagy összepakol. És sajnos ezt teszik meg kevesebben.”

Persze a férfiak is lehetnek bizonytalanok – ha nem is szeretnek beszélni róla, hisz az a gyengeség jele lenne –, hagyjuk meg nekik ezt a lehetőséget is. Bár ha abból indulunk ki, hogy egy férfi megszerzi magának, amit akar, akkor ezt erre a szituációra is vonatkoztathatjuk. De ne keverjük össze a bizonytalanságot a racionalizmussal, amely a férfiaknak ab start dominánsabb tulajdonsága. Könnyen lehet, hogy párod a „biztosra menős” típusba tartozik, és előbb valóban meg szeretné teremteni a hátteret közös életetekhez. Ha azt látjuk, hogy ez így is történik, nem érdemes noszogatni. Ha érzelmeink valóban komolyak, várjuk ki az ő idejét.

Félreértés ne essék, nem bátorítok arra senkit, hogy állítsa pellengérre békésen pislogó párját, és vonja kérdőre, hol késik a csillogó karika, ez csak arra az esetre szolgál, ha bennünk már rég megfogalmazódott a vágy és a bizonyosság, esetleg már beszéltünk is róla, de a hónapok, évek csak múlnak, és nem történik semmi, csak majszoljátok tovább a rendelt pizzát a tévé előtt.

Papír nélkül boldogan

Véletlenül sem szeretném a nőket elvakult nőstény hiénaként feltüntetni, akiknek a szeme előtt csak a habcsókruha és a csillogó gyűrű lebeg. Sőt azt sem szeretném állítani, hogy gyereket szülni csak házasságban lehet. Rengeteg példát láthatunk jól működő élettársi kapcsolatokra, amelyek a kölcsönös bizalomra és a meghitt biztonságra épülnek. S valóban, a párunkban való bizonyosság többet ér bármilyen papírnál. Talán valóban csak önbizalom kérdése, hogy ezt papír nélkül is elhiggyük. De ebben az esetben is fontos, hogy tisztában legyünk a saját igényeinkkel, hiszen egy párkapcsolat akkor működhet igazán harmonikusan, ha mindkét fél úgy érzi, figyelembe veszik az elképzeléseit.

„Dehogy lesz esküvő, mint mondtam már, nincs értelme. Nem azt írtam a levélben, hogy vegyen el, csupán a kérdést tettem fel, hogy miért nem vett el eddig?”

„Tegnap este tényleg megkérte a kezem, édes volt, azt mondta, szeret, és boldog lenne, ha a felesége lennék, de megnyugtattam, hogy nekem most már ez tényleg nem fontos. Ha a megfelelő pillanatot várta, akkor sajnos arról már jó három évvel lemaradt.”

„Csalódottnak tűnt, meg zavarban is volt, de be kell látnom, ez már tényleg nem taktikázás. Már nincs jelentősége, nem lennék boldogabb tőle. Belenyugodott, hogy fáziskésésben vagyunk egymáshoz képest. Amikor még ő nem foglalkozott ezzel, mert nem látta értelmét és nem látta jelentőségét, akkor én vágytam rá. Most, hogy szóba került megint, és ő szeretné, most meg már számomra nincs varázsa.”

„Öt csodás év, egy gyerek, a másik a hasamban, egy közös lakás. Ennél nem kell több.”

Az eredeti cikk ezen a címen érhető el:

http://www.nlcafe.hu/cikk.php?id=6&cid=27480

Azt azért el kell ismerni, hogy furcsán működünk, mi emberek...

Tegnap óta számomra vége a vizsgaidőszaknak, igaz, csak 2 tantárgyból kellett vizsgáznom. Bár egy éptöri szigorlat még hátra van - de ez nem sürget, mert a tanév során bármikor leszigorlatozhatok.
Tegnap, ebéd után hajnalig tartó túlórázás kezdődött. Ma ismét munka, hajtás, pörgés, majd pedig az ezek utáni fáradtság - ez van most...

Néha teljesen kiakadok dolgoktól, ilyen többek között a rendszeres túlórázás is. Nem a túlóra a baj, hanem az, ha viszonozás nélkül marad a munkába fektetett energia.
Szerintem a túlórázással csak rövid távon lehet eredményeket elérni.

Jó néha egyedül lenni, és foglalkozni a körülöttem lévő dolgokkal. Így egy kicsit magamra is jut időm - és az kell!

Arany középút

Vajon hogyan lehet megtalálni a helyes arányt dolgok között? Vajon ki tud választ adni arra, hogy hol van az a határ, ami még egészséges és normális? Vajon meddig számít a másik korlátozásának az, ha elmondjuk a véleményünket egy dologgal kapcsolatban - de nincs sem követelőzés, sem zsarolás... Úgy érzem helytelen lenne azokat a dolgokat, gondolatokat magunkban tartani, ami bánt minket, de itt is meg kell találni azt a középutat, ami nem kelt rosszérzést a másikban, de mégis tudtára hozzuk, ha valami nem tetszik, vagy nem esik jól.
Tudom, ha mindenre tudnánk a helyes választ, és tudnánk, hogy mikor mit kell tenni, akkor már nem is lenne izgalom. Ha minden olyan jó, és sosincs rossz, akkor már nem is lehet annyira értékelni azt, ami jó - vagy mégis? Fogalmam sincs! (Doktor Úr! Mostanában kicsit bizonytalan vagyok. Vagy mégsem?)
Talán idővel rájövök dolgokra...

..meg kell találnunk a lelki társunkat, különben felborul a világ egyensúlya... - vagy valami ilyesmi hangzott el az Én és én, meg a tehén című filmben

Lopás

Felháborít, amikor az irodában - ahol kb. 20-an dolgozunk - valaki munkatársam elviszi a hűtőből az ott tárolt kajámat... Főleg úgy, hogy épp mennék ki a hűtőben lévő joghurtért, mert készítenék magamnak valami reggelit, és a joghurtot nem találom ott, pedig több dobozzal is vettem. Ha valaki "kölcsönvette" volna, mert szüksége volt rá, akkor semmi probléma nem lenne... De nem ez történt. :( Mert akkor már vissza lenne "csempészve" az üres helyre.
Végül lementem a boltba, vettem egy doboz joghurtot, amit azonnal meg is ettem, így legalább az már nem tűnik el... :)

Következetlenség (néha kedvel - néha nem)

Nem igazán tudom hogyan kezelni azokat a helyzeteket, amikor nincs tisztázva, hogy milyen viszony van a két fél között. Nem szeretem, ha valaki olykor kedves, olykor meg elutasító és durva! Ha valakit kedvelek, akkor (soha) nem küldöm el a fenébe, ha pedig valkit ki nem állhatok, akkor nem kedveskedek neki, és nem teszek úgy, mintha mégis szimpatikusnak találnám. De lehet, hogy én teszek/látok/gondolok rosszul dolgokat?

Irígység

Borzasztó irígy embert ismerni - sokáig a közelében lenni mégrosszabb. Ráadásul az irígységnek semmi értelme - senkinek nem lesz attól jobb semmi!
Ha a dolgok nem úgy jönnek össze, mint ahogy szeretnénk, akkor általában (részben vagy teljesen) mi is hibásak vagyunk.

Már jónéhány éve folyamatosan feldühít a következetlenség - ez ma sem volt másképp!

A tegnap esti program nagyon jól sikerült, de már 2-kor haza is értem... Pedig volt Porcheszerelem, meg minden... :)

A régi lakásomból két nagy doboz holmi átcipelése az új albérletembe;
rendrakás;
volt - fősulis - évfolyamtárssal találkozás;
a többi program meg majd alakul...

Ma végre - hosszú idő után - sikerült a statika1 félévem! De nem érzem azt a felszabadultságot és megnyugvást, amit vártam.

És mégis létrejött!

Hosszú időn át tartó küzdelem a fejemben kavargó dolgokkal... Meg kellene fogalmazni..., le kellene írni... - de eddig sosem jutottam el idáig... Na de most!
És igen, ez is megtörtént! Elkészítettem az első, interneten tárolható gondolatcsomagom, mely olyan dolgokat tartalmaz, amik már régóta foglakoztatnak... Hogy pontosan miről szól majd, azt pontosan megfogalmazni egyelőre nem lehet. A témákkal kapcsolatban ígérni semmit nem tudok - talán még magamnak sem...
Vágjunk hát bele!!!